július 25, 2016

Az önpusztítás eredete

Ez a bejegyzés szorosan hozzátartozik a pár napja facebook-on megosztott képemhez, amiben lefotóztam a karomat, amin sebek láthatóak és bár megoperálták őket pár éve, hogy ne legyen felismerhető, hogy hogyan keletkeztek, végül felhagytam a további műtétekkel, így aki közelről látja, általában rájön, hogy magam vágtam a sebeket. Azért hagytam abba az eltüntetését, mert elvesztette fontosságát az, hogy ki látja és mit gondol róla(m).

Nagyon különös erről írnom egészen oldott "hangvételben" - nem is nagyon megy -  mert nem találom központi témának az életemben már jópár éve. Vagy pont azért, mert valahol hátul valami rejtett helyen nagyon is aktuális, megpendít egy régi történetet és nem bírok szembenézni vele... mert mondjuk bekapcsol a szégyenérzet, ami egy nagyon ijesztő valami. :-)


"Nem vagy egyedül"


Volt idő, amikor három évig nem hordtam rövidujjú felsőt még negyven fokban sem és a családom sem tudott a sebekről, de ez az idő úgy elszállt, mintha sosem létezett volna. A belső világomban viszont nagyon is létezik és valahányszor végigsimítom a karomat, életre kel valahol a térben. Nem érzem tökéletesen élesen a bőr felső részét, mert az érzőidegek sérültek a vágások nyomán és a műtét során egyaránt, mégis ahogy ránézek, érzem az egész dolog misztériumát, a test és érzékelés megborzongató csodáját.

Na, nem mintha propagálnám ezt a dolgot, nagyon nem ez a helyzet! A "csoda" rész később jön, amikor rájössz, hogy szereted "magad", bármi is vagy "te". Szóval, ha megfordult a fejedben, hogy hasonló módon bántsd magad, vagy már nyakig vagy benne, kérlek kérj segítséget (akár felveheted velem a kapcsolatot, tudok hallgatni és jó szakembert ajánlani). Még akkor is, ha úgy látod, hogy nálad ez komoly, ura vagy a helyzetnek (persze, jól tudjuk kontrollálni magunkat, igaz? ;-)) hidd el, ez már éppen elég komoly.

Hahh, most épp megcáfoltam a nem létezést, a "nagyon is aktuális" kijelentéssel, szóval tény; nem vagyok túl azon és nincs teljes béke bennem, azt illetően, hogy fizikai síkra tereltem a belső láthatatlan fájdalmamat.
Mindannyian tudjuk - jó korán pici gyermekként megtanuljuk, - hogy olykor "hibázunk, rosszak vagyunk" és hasonló önbántó gondolatokat. Azonosulunk ezekkel a gondolatokkal, teljesen ártatlanul, észrevétlenül és elhisszük, hogy amikor hibázunk, nem vagyunk elég jók, nem érdemesek a szeretetre, ezért jobban kell teljesítenünk. Még ha soha nem is fogalmaztad ezt meg magadban, csak nézz bele, mi a helyzet, mi jut eszedbe erről a témáról...lefogadom, hogy valami hasonló..

Bántjuk magunkat gondolatban, és néha fizikailag is - ártatlannak tűnő dolgokkal; például alkoholizálás, túlevés, durva szexuális érintkezés, dohányzás, drogok, munkamánia, a test teljes kimerítése. Van, amikor ez vágással történik; hogy nyoma legyen, súlya legyen, látható és érezhető legyen számomra. Szeretném, ha tudnád, hogy nem akarunk meghalni ilyenkor, csak kiengedni valamilyen bennragadt fájdalmat, érezni az elfojtott érzelmeket látni a valóságát annak, amivel nem tudunk még szembesülni teljes valójában.

És eljön az idő, -  ha te is szeretnél szabad lenni, megélni természetes jogodat a szabadsághoz - amikor nem tudod bántani magad, mert legbelül tudod, érzed, hogy ez nem te vagy, nem ez az utad és bár sokat tanultál, tovább tudsz lépni. Akár gondolatban, akárt fizikailag bántottad magad - feéismered teljes ártatlanságodat és létezésed szépségét és tökéletességét.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése