február 06, 2016

Vissza a jelenbe és trauma-feldolgozás

Van az úgy, amikor látszólag semmi nem megy, amit eltervezünk. Ez alól senki nem kivétel, a dolgok megtörténnek, vagy nem, a valóságom attól függ, hogyan reagálok erre; tényleg komolyan veszem azt, hogy jobban tudom, minek kellene történnie, valóban azt hiszem, hogy diktálhatom a világ rendjét, hogy nekem merre kellene mennem? Vagy bárminek máshogy kellene lennie?


Az utóbbi fél évben, amíg egy sort sem tudtam írni, sőt már-már bezártam a blogot, ugyanazt csináltam, mint mindig, teljesen önmagamként. Felkeltem, a kimentem a fürdőszobába, ettem, ittam, követtem az utat a szememmel, a lábammal, miközben meséltem a történeteket a fejemben és hallottam őket hangosan is olykor. Azt éreztem, hogy keresek valamit, szenvedek valamin és mégsem tudom megtenni, amit szoktam, nem tudok segíteni magamon és belefáradtam a keresgélésbe is. Ráébredtem, hogy mélyen belül meg akartam változni, meg akartam változtatni azt, amit gondolok magamról, másokról, ez a motiváció rejtőzött rengeteg cselekedetem mögött és emiatt a szűrő miatt, nem láttam tisztán. Próbáltam itt-ott segítséget, kipróbáltam hivatásos Négy kérdés és Élő önvizsgálatok facilitátorokat, érdekes élményeim, mélyüléseim voltak és közben nem voltam igazán kíváncsi, mert tudtam, hogy ők nem tudják megadni nekem azt, amit keresek.

Amikor már minden külső dolgot megpróbáltam megváltoztatni és volt, amit sikerült, mégsem szabadultam fel, nem volt kiút és ez mindig valami izgalmashoz vezet. Elővettem egy könyvet az önvizsgálatról és megnyíltam újra, a kíváncsiság magától kúszott be a keresés helyére. 
Újra felfedeztem, hogy amit cipelek, az nem létezik, egy történet az énről, ami egy rémálom volt és kezdek felébredni és nemcsak úgy teszek, mintha, hanem olyan félelmekre, fájdalmakra is megnyílt ez az elme, amikre eddig nem. Az igazság érdekel. Néha felteszem a kérdést egy dühös gondolatnál, hogy mi az igazság, miközben nem akarom elűzni sem az érzést, sem a gondolatot, sokszor még szórakoztat is, hogy képes vagyok hangosan szidni egy számítógépes programot, és néha élvezem is. Aztán kiderül, mekkora blődség ez a kontroll-mánia, mert az igazság előbbre való.

Néhány napja eldöntődött, hogy utánajárok egyik nagy félelmemnek, mert minden nap szembe jön velem. Nem bírom, ha sok idegen ember néz egy hétköznapi helyzetben, beszélgetésben és reflektorban vagyok és mondjuk megkérdezik, milyen a napom, amire választ is várnak. Olyan, mint amikor az ember fél a nyilvános beszédtől, csak nekem ez a félelem mindennapos szituációkra is rávetül. Engem ez sok dologban akadályoz, vagy ha nem is tud megakadályozni, semmiképp sem telik kellemesen az ilyen helyzetekben töltött idő, várom, hogy vége legyen. Próbáltam már ezer dolgot, éreztem az érzéseket, leírtam a gondolataimat és mindeközben mindig oldódtam kicsit, de valahogy homályos maradt az egész. Voltak már egészen jó élményeim, de valahogy a gyökere a dolognak rejtve maradt.

Sokszor hallom, hogy valami nem működik, mert a történetek visszatérnek. Valahogy azt látom, hogy megvannak a gyökér-történetek, amiket viszont próbálunk elkerülni, későbbre tenni, kis megnyugvást keresni ezáltal. Ez nem baj, és lehet, hogy eljön az idő, amikor leteszed a fegyvert és szeretnél szabad lenni, és ez fontosabb mindennél..

Szóval pár napja hazafelé jövet elképzeltem a helyzetet, amitől félek és felötlött a kérdés; Mi derülhet ki, amit rejtegetnem kellene, amit megláthatnak rajtam, miért ne nézhetnének? 
Az első gondolat ismerősen hangzott mégis újszerűnek tűnt, beugrott egy kép, életem egyik "traumája", amit valahogy nem tudtam ilyen oldalról megvizsgálni. Családi dolog volt, egyáltalán nem az emberekhez kötődött, a lényege, hogy "a családom kitaszított, ami azt jelenti, hogy én egy utolsó rohadék vagyok, a világ legromlottabb alakja és örökké száműzve vagyok az emberek közül." Nem vicc, én tényleg éltem is ezeket, huszonvalahány évig, és aznap este át is éreztem ezeknek a mondatoknak a fájdalmát, a súlyát, leírtam a gondolatokat, amikre görcsölt a gyomrom és eltorzult az arcom. Nem volt sok gondolat. Önvád, szeretet elvesztése volt a központban és a bosszú, hogy "soha nem bocsájtom ezt meg és örökké szenvedni fogok emiatt." Minden világos lett, mire miért reagáltam úgy, ahogy.


Olyan biztonságban és valami földöntúli ölelésben tettem fel kérdéseket minden mondatra; Ez igaz? Valóban? Lehet, hogy igen, elidőztem rajtuk. Nem kellett sok idő, döbbenten ültem a saját válaszaimtól, attól a valódi lehetőségtől letaglózva, hogy ez a dolog, amit évekig próbáltam feldolgozni, fizettem terápiákat (egyébként rengeteget segítettek) elveszti erejét fölöttem, mert a történet nem valós! Nem történt meg, szeretet vett körül, amikor én kitaszítást és megalázást érzékeltem. Én taszítottam el mindenkit, mert ez a fájdalmas rémálom rejtve maradt az igazság elől.
"Bárcsak elmondtam volna valakinek előbb, akkor más életem lett volna." Pár pillanatra éreztem ennek a mondatnak a fájdalmát is, de őszintén megnézve, nem tudtam mást tenni. Istenem de szeretem ezt, imádom azt a "lányt", aki nem tudott másképp tenni. Tanít a valóságra, ami gyönyörű, nyugodt, tele együttérzéssel és szeretettel. Az álom pedig egy rossz álom csupán. 

"Még ha 99 százalékban meg is bocsátottál valakinek, nem leszel igazán szabad, míg teljesen meg nem bocsátottál."
"Megbocsátani azt jelenti, amikor felismered, hogy amit hittél, hogy történt, nem történt meg." BK

Elmerengtem a megalázás szón, hogy mit jelent számomra, mi tűnik megalázásnak. Az jött, hogy amikor fizikialag fölém kerekednek vagy szóban lenyomnak. Eszembe jutott egy történet, amit olvastam nemrég egy emberről, aki egy építkezésen dolgozott és egy óvatlan pillanatban valami fején találta és még egy jó adag hó is maga alá temette. Mindenki döbbentem nézett és siettek felé segíteni, amikor a férfi felállt, megrázta magát és így szólt: "Sértetlen vagyok, ezt már szeretem!" Mindenki fetrengett a nevetéstől. Nekem is nevetnem kellett, a megalázás fogalmán, mert elképzeltem, ahogy én rávetíteném a hóra a megalázás történetét, hiszen fizikailag fölém kerekedik és megértettem, miért érzem rosszul magam, amikor például megázom az esőben.

Ekkor jutott eszembe, hogyan tudtam az utóbbi hetekben létezni anélkül, hogy önvizsgáltam volna és megint elkapott a nevetés; láttam magam, ahogyan teljes biztonságban vagyok, ebben a gyönyörű világban, melegben, támogatva és ráébredtem, hogy egyáltalán nincs szükségem sem a Munkára, semmi másra. Ettől még kedvet kaptam hozzá és azóta mégsem vizsgáltam meg semmit. Előjött pár dolog és azt vettem észre, hogy felkelek és tevékeny vagyok, kapcsolódva érzem magam, egy vagyok a sok közül. Biztosan van, amit elhiszek még és arra jöttem rá, hogy nem akartam elfogadni, hogy mindennek eljön az ideje és közben az élet támogat. Annyi szép emlék jutott eszembe, ahogy a történet visszacsinálja magát. Szeretek létezni.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése