április 02, 2015

Akkor is szeretlek, ha valami nem megy

Szeretném megosztani egyik legbensőségesebb négy kérdéssel vezetett Munkámat, amit az utóbbi hetekben végeztem. Bizton állíthatom, hogy bármikor, amikor rosszul érzed magad, a gondolataid és a tested megadják a választ, hogy valójában mi történik, ha őszintén magad felé fordulsz. A motivációd pedig ne legyen más, mint az őszinte kíváncsiság arra, amit elhiszel és bízz az igazságban, ami mindig felszabadít.

Elkezdtem egy kurzust; relaxációs terapeuta képzés, ami azzal jár, hogy meg kell tanulnom mondatokat és ezeket elmondani saját szavaimmal. Azt vettem észre, hogy bár végre érdekel, amit tanulhatok, valahogy nehéz elkezdeni, koncentrálni, jelen lenni benne. Pár nap kínlódás után, pedig már annyira zavart, hogy foglalkozni kezdtem előbb azzal, milyen akadály állja útján a törekvéseimnek.
Sokan azt tanácsolnák, hogy 'ne az akadályokat nézd, gyűrd le a "lustaságot" meg akaraterővel és fegyelemmel kell csinálni...' én értem ezeket és nem mondom, hogy nem működhetnek. Hogy mennyi stresszel járnak, az más kérdés; próbálom néha, de nekem mindig sok és nem is működik tartósan. 
Az életnek nem kell kínlódásnak és erőlködésnek lennie.

Először írni kezdtem, ami spontán jött és nagyjából arról szólt, hogy tehetetlen vagyok, mert menekülnöm kell és ez lebénít. Leültem, behunytam a szemem és keresnem sem kellett, a kép megjelent. 
Ötödik osztályos vagyok és a másnapi irodalom lecke; Petőfi Sándor életének megtanulása. Sosem kellett eddig ilyen hosszú szöveget megtanulnom, legalábbis így emlékszem. Fekszek az ágyamon,este van, már aludnék el, hogy ne kelljen gondolkodnom, magányosnak és szomorúnak érzem magam, mert nem tudom  megtanulni és nem is értem mire jó ez. 
Számtalanszor beugrott már ez a kép, amikor tehetetlennek éreztem magam valami miatt, mintha önálló életet élne, bizonyítva, hogy az élet iszonyú nehéz és én semmit sem tehetek ez ellen.



Leírtam a munkalapnak megfelelő mondatokat (innen tudod letölteni) és mindvégig lehunyt szemmel néztem a képet, beleélve magam, amennyire csak tudtam. Közben mindenféle érzés volt a testemben és ezeket manipulálás nélkül figyeltem, melyik mondat vált ki akár erős zokogást. (teljesen szabadon sírtam végig az egészet:-))

Mi és ki zavar és miért? 
"Szomorú és értetlen vagyok magam miatt, mert képtelen vagyok megtanulni Petőfi életét."

Mit akarsz, mit tegyen az illető?
Azt akarom, hogy valaki segítsen abban, hogyan kell az életben boldogulni. Azt akarom, hogy ne kelljen tanulni. Azt akarom, hogy úgy is szeressenek, hogy nem tudom megtanulni.

Mit szeretnél, hogyan változzon?
Nem kellene olyasmiket tanulni, ami nekem nem megy.

Mire van szükséged ahhoz, hogy boldog legyél?
Szükségem van rá, hogy elmondják (család, tanárok), hogy így is jó vagyok és szerethető. Hogy nincs velem semmi baj, ha nem megy valami.

Milyennek látod őt?
Én magányos, elhagyott, értéktelen, kicsi, mélyen gondolkodó vagyok.

Mit nem szeretnél többé megtapasztalni tőle?
Soha többé nem akarok egyedül, tanácstalan lenni és kudarcot vallani a tanulásban."

Nem is az a baj, ami annak látszik. Nem Petőfi életéről szól az élet, mégis ez kellett ahhoz, hogy kapcsolatba lépjek ezzel az elhagyatott gyerekkel, akit csak a hiedelmei tartanak fent. Nem az a baj, hogy nem tudok megtanulni valamit, hanem amit jelentett számomra ez; nem vagyok szerethető. És ezt már jóval korábban elhittem, ezen keresztül néztem a történéseket és ez a sztori bizonyítékul szolgált a hamis identitásra.

Az ítélőlapon először magamhoz írtam, aztán viszont a tanárokra és a családomra gondoltam, mert ezek a gondolatok voltak akkor a fejemben. Nincsenek merev szabályok ebben az egész önvizsgálatban; az utasítások segítenek és ahogy azok mentén haladok, jönnek a gondolatok, a test reagál és semmit nem kell átírni, mert az van ott.

A munkalap írás közepe felé kaptam olyan sírógörcsöt, hogy a homlokom izmai teljesen összehúzódtak. Ez van, amikor ilyesmiket hisz az elme, hogy szeretetlenség és elégtelenség létezik.

Amikor igazán hagytam kisírni, ami csak bennem rejtőzött, minden mondaton végigmentem a négy kérdéssel és varázslatos módon alakult az egész kép. Nem kellett semmit csinálnom, csak kérdezni, várni, tapasztalni, figyelni. Csak megkérdeztem ezt a "kislányt" és ő válaszolt. Saját maga jött rá, hogy nem igaz, amivel eteti magát. Felismerte, hogy amikor nem hiszi el, amiket ekkor gondolt, igazából nyitott, érdeklődő, kíváncsi az életre, legyen az akár Petőfi élete. Ráébredt, hogy a nehézségeivel együtt nagyon sok értékkel rendelkezik és hogy igazából idézni is tud Petőfi életéből. 
A negyedik kérdés - Ki vagy ezek nélkül a gondolatok nélkül? - hatalmas, érezhető könnyedséget és energiát hozott; mélyen békésnek és igazinak, élőnek éreztem magam. Kapcsolódva önmagamhoz, az igazsághoz.
Lehet, hogy a környezetem kimutatta, elmondta, hogy nincs velem semmi baj, de a hiedelmeknek nagyobb erejük van, belső felismerés nélkül nem lehet megváltoztatni őket.

Az is világossá vált, hogy ez a történet egy szeletke csak abból, ahogyan éreztem magam akkoriban. Erőteljesen azonosultam ezzel a nem szerethetőséggel és ez mostanában ingott meg nagyon mélyen, olyan erőt gyűjtött össze ez az identitás az évek alatt. A tanuláshoz meg kellett állni kicsit, benne lenni az elmében, ami elöl menekültem, hogy ne kelljen szembesülni azokkal az élményekkel, amiket traumatikusan éltem meg.

Azóta olykor eszembe jut ez a kép és nagyon nyitottan próbálom előhívni, de egyszerűen még látni is nehéz, mert maga a kép szétesett, az identitás megingott. Szeretetet és vidámságot érzek, hogy megtört az átok és ez a félreértés tisztázva lett. Magány helyett örömöt és kapcsolódást élek meg.

Drága, ártatlan gyerekek vagyunk, bármennyi éves testet látunk a tükörben. Nincs velünk semmi baj, csak elhiszünk valamit és azt is elhisszük, hogy elhinni valamit, képes felülírni az igazságot. Egy időre ugyan elhalványítja, megszüntetni azonban lehetetlen; azt igazságot, hogy csodásak vagyunk. 
Nem létezik lusta és rossz gyerek, csak a megértés hiánya.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése