március 25, 2015

kis Történet az egóról

Reggel a legnagyobb nyugalomban másztam ki az ágyból. Azt veszem észre, hogy mostanában a leleplezésem óta könnyebb lett a gondolkodásom, az önvizsgálat, a testem és az élet.
Elindulok a mosdó felé, de már a szoba ajtó akadályt gördít elém; nem tudom becsukni az ajtót magam mögött, mert beakad valamibe. Tegnap észrevettem, hogy az ajtóból valahogy kiugrott egy darab és kiáll, nem simul rá az ajtóra, ezért nehéz bezárni.
Ma reggelre elfelejtettem ezt a tényt, ám az ajtó most határozottan újra felhívja magára a figyelmet.
Miközben igazgatom a kiálló részt, gondolatokba veszek és már mondom és hallom is a fejemben a mondatokat: 
"Hogy lehet ilyen házban lakni, miért nem javítják ki a hibákat, igénytelenek és semmivel sem törődnek." Mire észreveszem az ismerős szegénykicsiÉn-t, már beértem a fürdőbe és magamra zártam az ajtót. A nyugalom helyét átvette egy halvány feszülés a gyomor környékén.
Érdeklődve veszem észre, ahogy felbukkan egy kérdés:
Miért jó támadni? Álljunk meg itt és mondd el nyugodtan! Taníts kérlek!

Izgatott leszek és meghatódom egyszerre, mert tényleg őszintén érdekel, ami zajlik bennem, amitől legtöbbször elfordultam. Az izgatottság pedig annak szól, hogy végre elmondhatom, amit szeretnék, végre érdekel valakit! Fantasztikus, hogy nem kell senkit fárasztanom ezekkel. Végre most jelen vagyok magamnak.

"Az egó nem ellenség... csak ez zavarodott gyermek." BK

Egy kislányt látok magam előtt, aki ellenáll, teljesen ártatlanul, maga sem tudja, mit miért csinál és érezhetően figyelemre vágyik;
"Azért kell támadni, mert ezek bunkók (főbérlő) és mert...mert...nem tudom." Csend.

- Ez a támadás valódi? Ez tényleg történik? Kit támadsz valójában?

"Hm. Magamat. Oda a nyugalom" - a felismerés villámgyors. Kislány eltűnt. Az egész történés nem több három percnél.

Várok még.
Csend. Újra.
Béke. Feszülésnek nyoma sincs.

"Hogyan marad az elme azonosulva? Támadásba lendül úgy, hogy a semmit elnevezi valaminek." Byron Katie

Semmi: az ajtóból kiáll egy darab(tény).
Valami: "rohadék főbérlő" és szegény én, akinek ilyen házban kell lakni.
Az ajtóból identitás lett. Minden identitás így születik. És gyorsan véget is ér.

A szobába visszatérve, a felfedezés nyugalmában eszembe jut, hogy felírjam az ajtót a nem működő dolgok listámra, amit átadok a főbérlőnek támadás nélkül, határozott és tiszta szándékkal. Ez még soha sem sikerült, sőt eszembe sem jutott, hogy normálisan kérhetek dolgokat, annyira ideges lettem ettől a témától, és mostanában pedig izgatottan gondolok rá. Olyan vagyok, mint egy gyerek, aki most tanul valami újat. Magamat tanulom, és így a világot.

Délben már ötödjére kell az ajtót igazgatnom, hogy be lehessen csukni és végre rájövök a technikára; a leghatékonyabb, ha egyszerűen és lassan lesimítom a kiálló részt. Elmosolyodok, és örömmel konstatálom, hogy az ajtó simogatást szeretne, ezért vált szét. Imádom, hogy az ajtón gyengédségre tanít. Ez egy sokkal kellemesebb történet. :-)

Mindenkinek megvan a maga ürügye a támadásra, legyen az felszínes dolog(nak tűnő) vagy komolyabb, a lényeg ugyanaz; van egy áldozat-én és feszültség, ami extrém mértéket is ölthet.


Milyen vagy te támadások nélkül?

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése