február 26, 2015

A hang leleplezése

Pár hete elindult egy mélyebb találkozás önmagammal. Nagyon sok feszültséget hagytam a szőnyeg alatt, ami már nem maradhatott érintetlenül. Ebben a találkozásban szerepük van egy drága barátnőm kérdéseinek is, akivel a beszélgetéseinkből gyakran valamilyen felismerés, sírás-nevetés lesz és történt egy nagyon mély ezek közül. 


Rájöttem, hogy kislányként a hang, - a  gondolatok - ami elemezte, kritizálta a helyzeteket, tanácsot adott, az egyetlen biztos pontnak tűnt számomra. Ő lett az egyetlen barátom, mert nélküle tehetetlennek gondoltam magam. A hang csak egy utalás rá, ez volt a titkolt én, aki szégyelli, hogy rosszakat gondol másokról. Mivel biztosnak hittem ezt a hangot, számomra nehéz helyzetekben még ma is észrevétlenül mentem utána, amikor félelemből, zavarodottságból menekülni vagy támadni akart. Ez a hang valójában próbált megmenteni, segíteni és azt hitte, hogy neki kell kitalálni mi és hogyan legyen, ő irányít. Végtelenül fáradt volt már ez a hang, hogy megoldja a problémákat, amiket igazából ő kreált észrevétlenül.

Amikor lelepleződött és megkérdőjeleződött, hogy a fejemben ez a hang én volnék, először szomorúság öntött el; "Ez nem igazi, ebben sem bízhatok." Ezt kimondva nevetés fogott el; "Ez nem igazi!! :-)" majd egy meleg energia-áramlat távozott a fejemen keresztül és én felszabadultam. Pár órával utána észrevettem, hogy olyan könnyed a testem és a nyakamban a fájdalom, ami hetek óta nem akart elmúlni, úgy tűnt el, mintha ott sem lett volna. Nem tudtam nem mosolyogni, a hang pedig tette a dolgát, ment tovább és én szerettem, mert nem lehet mást tenni vele. A gondolatok, identitások megkérdőjelezése szeretetet hoz magával; együttérzést, megértést. Mit árthat egy gondolat, ha nem hiszem el? Úgy tud távozni, ahogy jött, a semmiből. Igazából édes és nagyon szórakoztató tud lenni.

Ennek az élménynek már másfél hónapja és azt vettem észre, hogy elindult egy önmagam felé fordulás olyan helyzetek kapcsán, amiktől fizikailag rosszul voltam korábban és annyira elhatalmasodott rajtam ez a rosszullét, hogy például a School-ban nem tudtam segítséget kérni egy ilyen esetben, pedig utólag látom, hogy valójában szerettem volna. Hittem a hangnak, ami azt mondta, "nincs nagy baj, megoldod." 
Nem oldódott meg, de nem is tudtam másképp tenni, elhittem, hogy rendben van.

Elővettem hát olyan megvizsgálatlan emlékeket a múltból (a fejemből :)), amelyek benne tartanak az áldozat szerepben. Nagyon erős fizikai érzetek kísérték néhányukat, mindig azt hittem hogy egyedül nem biztonságos szembenézni velük. Kiderült, hogy az egész életem egy félreértés, és már pár évesen bedőltem neki. Azt hittem, hogy amikor megbüntettek, az azért van, mert valami rosszat tettem és nem tudok szeretni igazán. Nem ismertem fel, hogy még akkor sem vagyok más - szeretet - amikor mondjuk dühös vagyok. A düh alatt mindig fájdalom van, eltakarja azt - fájdalom attól a hiedelemtől, hogy nincs szeretet és kívülről sem kaphatok.

Ezek a felismerések olyan mély szeretet-élménnyel járnak, ami mindent meggyógyít. Én nem tudok más utat, mint megvizsgálni az én történeteit. Mert közvetlenül és őszintén szembenézni és megkérdőjelezni egy traumatikusnak megélt helyzetet; a sírást felváltja az együttérzés, a szabadság élménye. Az érzés, hogy otthon vagyok; itt, most.

Azt veszem észre, hogy az elmém máshogy reagál, a test pedig nyugodtabb. Kedvesnek lenni annyival igazabb és jobb érzés, ha ez őszinte.
Ez az elme, nem az én tulajdonom, bárkié lehetne. Ha megnézem az embereket, nincs olyan, aki ne szeretne segíteni, amikor a szükség megjelenik. Amikor elfelejtjük, akinek hisszük magukat és csak a cselekvés van; egy segítő szó, mozdulat, tett, amiben nincs akarás, kényszer. Csak őszinte odaadás. Nem véletlenül népszerűek a neten azok a videók, amikben beteg, elhagyott kiscicát, embert, gyereket mentenek meg, olykor rengeteg ember fog össze, hogy segítsen valakin. Mi meg nézzük és sírunk örömünkben, az egység élménytől, legalábbis kevesen tudunk ellenállni. Megérintődik legmélyebb természetünk.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy valaha ilyesmiket fogok átélni, írni. A dühön és önvádon kívül, sok évig nem sok dolgot voltam képes zavartalanul átélni. Ez egy folyamat, újrakezdés. Nincs hova elérni, csak a nyitottság van és annak végtelen mélységei.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése