augusztus 08, 2014

Beszélni jó

Nagyon nagy békében és közben izgatottan tértem haza Byron Katie 9 napos School-ja után. Az izgatottságom annak szólt, vajon meddig tart ez a béke, vajon milyen történetekkel lettem kevesebb, mi az, ami beépült, és mi nem és hogyan reagálok mindenre.
Két hét telt el lassan és most bírok írni erről, mert még mindig tesztelem, figyelem magam, - ami egyáltalán nem valami görcsös kontroll, inkább kíváncsiság - olyan vagyok mint egy gyerek, aki fedezi fel a világot, ami persze a saját világa.
Az első hazatérős összeomlás után (:-)) megfigyeltem, hogy nem tudok idegen emberekbe rosszat vetíteni. Annyira kedvesnek és barátságosnak látom a világot, ami talán sokaknak természetes, de nekem teljesen az ellenkezője volt eddig. Észre sem vettem eddig, amikor beindulnak a védekező mechanizmusaim, feszültséget észleltem csupán és még bele sem tudtam nézni, mert nem tudtam, hogy ez fontos. Mennyivel könnyebb így a világ! Ugyanazokkal az emberekkel lakom, mégis egész másnak látom őket. Mosolygok, köszönök az embereknek az utcán, kérdezek az üzletekben és azon csodálkozom, hogy eddig ez máshogy volt. Persze megértem, mert olyan masszív félelem és elkerülés uralt, amit csak nagy erőfeszítések árán tudtam odébb tolni és megcsinálni, ami szükséges. Boldog viszont egyáltalán nem voltam a hétköznapi életben, ha emberekhez kellett kapcsolódnom. Éppen az ilyen felismerések miatt kezdtem önvizsgálni, terápiálni magam, mert mélyen belül tudtam, hogy az élet könnyebb tud lenni, és ehhez nem erőszakkal kell "pozitivizálni" magam, hanem megtalálni azt, ami az áramlás útjában áll.
Valamiért ehhez a mostani élményhez nekem Németországig kellett menni, de valamiért itt jött elő, aminek elő kellett jönnie, csoportos gyakorlatok és nagyon erős spontán Munkám sokat segített. Ja, mert egyébként a szokásos ellenálló kis elmém majdnem teljesen leuralta az egész elvonulásomat és amikor éreztem, hogy ezt nem tudom, nem akarom engedni neki, kénytelen voltam feladni, megnyílni és megnézni, hogy mi van az ellenállás mögött.

Csupán egy mondat volt a hiedelmem, mégis hihetetlen ereje volt az egész életemre, de legalább huszonvalahány évre belőle. "Nem szabad beszélnem." Ez valami irtó gyermetegen hangzik, mert kicsi gyerekként "döntöttem el", hogy nem beszélek bosszúból, sértettségből, félelemből, tanácstalanságból. És ennek olyan ereje volt - nem is tudtam róla -, hogy sok helyzetben nem tudtam megszólalni, amit az elmém úgy rendezett, hogy ez azt jelenti, hogy ostoba, béna, hülye vagyok, amikor ez történik, mert ez alap, mindenki másnak megy. De hát ez nem igaz! És amikor láttam ezt, nevetve és sírva kezdtem sorolni, mi mindent csinálnék, ha nem tudnám elhinni, hogy nekem nem szabad... nyelveket tanulnék, elmondanám mindenkinek, mennyire szeretem őket, kérnék, kérdeznék, akármi... léteznék... teljesen.. olyan élő élmény volt ez, hogy a szobatársam; legkedvesebb barátnőm velem sírt és örült közben :-) Nem emlékszem, hogy akkor vagy azóta jött még elő az a gondolat, hogy mondhatok hülyeséget is akár, "hibázhatok" szabadon, ez volt az egyik gát, amiért annak idején nem beszélésre adtam a fejem. Hogy utáltam ha hallgatagnak neveztek, pedig én magamban folyton beszéltem, csak ezt ők nem tudták. :)
Az aznap esti csoporton egy lánnyal kerültem össze és az volt az ítélőlapomon, hogy félek az utcán azoktól, akik olyan kontrollálatlanul jönnek-mennek, néznek beszólnak, a sztorim szerint támadnak. Nem véletlen, saját kontrollálatlan, szabad szájú önmagamat láttam bennük, ami félelmetes volt.

Másnap azt éreztem, hogy élőbb vagyok, felfedeztem a teret magam körül, nem akartam x centiméter távolságra lenni senkitől és olyan belső nyugalommal sétáltam, csak néztem a folyót, ahogy zúdul, gondoltam, így zúdul le minden kő a vállamról és a szívemről, nem is tudnám megállítani.

Persze másnap ennek az egésznek különböző mélységei jöttek elő, nagyon durva mondatot kaptam, ha már beszélhetek el is jön, ami eddig rejtve volt, de ez már egy másik történet.

Épp nemrég találkoztam az egyik lakótársammal az utcán, akivel mióta itt lakom, nem váltottam 5 mondatnál többet, most meg ölelve köszöntött, mert pár napja beestem a szülinapi köszöntésére és jól éreztük magunkat. Persze hamar elköszöntem, mert nem volt miről beszélni és ez nem okozott semmilyen rossz érzést és nem kell mindenkivel kapcsolódni látványosan, ez a saját élményem, nekem okoz örömöt. Van olyan, akinek ez talán nem valami nagy dolog, vagy természetes de nekem óriási, innen a túloldalról; amikor évekig éltem abban, hogy milyen menekülni, félni, utálni, elkülönülni, ez egy hatalmas ajándék. Voltak már kinyílásaim, sokat léptem mások felé, de most maga a gondolat lepleződött le, ami irányította a menekülési folyamatot.

Ez az idézet annyira jellemezte az egész elvonulást:
"Nincsenek itt idegenek, csak barátok, akikkel eddig még nem találkoztál. - There are no strangers here, only friends you haven't met yet." /William Butler Yeats,/

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése