június 13, 2014

Áldozat üzemmód

Sokat kutattam, hogy miért van az, hogy néha egészen tisztán látok, békében vagyok,az élet kedves, máskor pedig ugyanaz az esemény szenvedést okoz. Byron Katie egyik videójában figyeltem fel arra, amikor azt mondta, hogy amikor valamitől szenvedünk, az elme áldozat módban van. Ez azt jelenti nekem, hogy nincsenek örök áldozatok, bárki képes áldozat módban és "épelme" módban látni dolgokat. Miután láttam a videót, elkezdtem megfigyelni magamon ezt az áldozat üzemmódot és mindig fel tudom fedezni, valahányszor bajom van azzal, ami éppen van.
Áldozatként azonosulva épp belső szabadságunk, valódi lényünk ellenkezőjét éljük meg. Ezért olyan fájdalmas ez az állapot, nem az igazság fáj, hanem a hazugság. Áldozatként általában tehetetlenség érzést élünk át, ami akár a totális kilátástalanságig vezet, ezek az én tapasztalatom szerint a legfájdalmasabb állapotok. Ugyanakkor ébresztőek, hogy valami nem stimmel, eltávolodtunk magunktól.
Az áldozat persze ellenségként kezeli azt, amire rávetíti a történetét, vagyis tudattalanul önmagát erősítő történetet, mert elnyomó nélkül ő nyilvánvalóan nem létezne. Bármire rávetülhet ez a történet; emberek, akár a múltból, munkahely, Isten (élet), egy betegség, halál, pénz.



Olyan régóta azonosulunk és imádjuk, magasztaljuk ezt az áldozatként való létezést, hogy észre sem vesszük, sőt, felnézünk az áldozatokra, egyetértünk és igazoljuk ezzel azt, hogy bizony, az élet kegyetlen és van amivel szemben tehetetlenek vagyunk, vagyis szenvednünk kell. Nem azt állítom, hogy nem tiszteletre méltó, amikor valaki különös, nehéz sorsot cipel, de amíg áldozatként tekintünk magunkra, mindig szenvedni fogunk. Nem ismerjük fel igazi belső, szabad, teremtől erőnket, ami tulajdonképpen nem személyes, nem a tulajdonunk, ez az élet történetekkel való azonosulás nélkül. Mindenki élt már meg ilyen pillanatokat és képes megtalálni ezt abban a pillanatban, amiben éppen van, amikor az áldozat lelepleződik.

Az áldozat-mód általában olyan fájdalmas, hogy az elme menekülni szeretne ebből a tehetetlenség érzetből valamilyen módon ezért támadásba lendül az ellenség vagy önmaga felé. Olykor mindkettő megnyilvánul, mert a támadás után bűntudat keletkezik és máris saját magára vetíti az áldozat szerepét.
Önmagát leértékelő gondolatokkal, önmarcangolással támadja, ami extrém, fizikai szinten is megjelenő függőségekhez (túlevés, önsértés) de akár öngyilkossághoz is vezethet. Én próbáltam ezek közül mindenfélét és azok az idők a legzavarosabb elme-állapotaimból valóak. A kifelé irányuló támadás pedig a legerőszakosabb cselekményekig is eljuthat; az erőszakos gondolatoktól a verbális támadáson át a tettlegességig. Nem kell azonban ilyen messzire menni, hogy megfigyeljük az áldozat-ént, a leghétköznapibb függőségeink és vitáink mögött is jelen van a háttérben. amikor az egeret csapkodjuk az asztalhoz, mert nem elég gyors az internet, ott is az áldozat kapcsol be. ;-)
Az áldozat identitás valójában mindig elhitt gondolatokból, állnak, emlékképekkel, amiket valóságként, bizonyítékként használ és kezel az elme azért, mert keresi önmagát, tulajdonképp még az ego nyughatatlansága is arra van kitalálva, hogy felébresszen bennünket valódi önmagunkra. :-)
Mit tehetünk, ha áldozat-módban találjuk magunkat? Először is, vegyük észre, figyeljük meg akár tudatosan, a nap során, hányszor és milyen módon gondoljuk magunkat áldozatnak. Hányszor védekezünk és támadunk, akár magunkban, miközben kifelé talán mosolygunk. Ha nem tudatos, hogy mi történik, észrevehetjük abból, hogy a test feszültséggel jelez. az áldozat-mód teljesen normális reakció, ne próbáljuk meg legyőzni vagy eltüntetni, csak vegyük észre.
Kérdezzük meg magunktól; Kinek vagy minek vagyok az áldozata éppen? Lehet, hogy az elme azt mondja; én ugyan nem vagyok áldozat, fölöttem nem rendelkezik senki és semmi. Még mindig ott van azonban a feszültség, amit talán csak enyhe nyomásként érzékelünk, a test sosem hazudik, hiába is tagad az elme.
Írjuk le azokat a gondolatokat, amik ilyenkor felbukkannak, és általában beugrik legalább egy emlékkép is, amikor hasonló helyzetben először azonosultunk áldozatként. Ha nincs lehetőségünk önvizsgálni, csak tegyük fel a kérdést; Valóban tehetetlen vagyok ebben a helyzetben? Tényleg nem szeretem amit épp csinálok, ami történik és egyáltalán nem tehetek lépéseket a változásra? Ha mégsem tehetek semmit, tényleg nem érezhetem jól magam, a szenvedéshez való ragaszkodás hasznomra van vagy éppen akadályoz?

Amikor nem vagyok áldozat, az élet szereplői és eseményei érdekesek, kapcsolódva érzem magam és a legszörnyűbbnek látszó dolgokban is meg tudom találni a segítőkészséget. Ha másban nem, abban biztosan, hogy olyan erős vagyok, hogy kibírtam a legrosszabbat.

Te ki vagy amikor épp nem vagy áldozat?

2 megjegyzés:

  1. Köszönöm ezt a bejegyzést! Sosem gondoltam magamra áldozatként (legalábbis tudatosan nem), de most kezdem látni, hogy tévedtem. Van egy bizonyos konfliktushelyzet az éltemben, amivel úgy érzem nem tudok mit kezdeni, de most beugrott, hogy áldozatként viselkedem benne. Ez talán segít elindulni valamerre...

    VálaszTörlés
  2. Szia Ágnes,
    Örülök, hogy beugrott valami. Én masszívan hittem, hogy a körülmények áldozata vagyok, de sok esetben nem ismertem fel ezt, amikor éppen történt, amikor feszült lettem. Azt sem ismertem fel, hogy akit ellenségnek látok, mert éppen számomra elfogadhatatlanul viselkedik, szintén valamilyen áldozat működésben teszi azt, amit tesz. Ez segít nekem rálátni a helyzetre kívülről.
    Amikor pedig megvizsgálom, hogy tényleg igaz e, amit hiszek, de ha csak leírom, hogy miket gondolok, látom, hogy nem is neki szól, valami régebbi működési minta kapcsolt be nálam, már közelebb kerültem a magam igazságához, ami mindig megnyugvással tölt el, a fókusz magamra kerül, az áldozat ereje pedig csökken.
    Elkezdem megérteni magamat ahelyett, hogy kifelé mutogatna az áldozat és sokszor még őt is megértem, miért reagálhat úgy, ahogy.

    VálaszTörlés