június 05, 2014

A tökéletesség-mánia

Nem nagyon emlékszem tisztán az előző posztomra. :-) Ez annak köszönhető, hogy a nyitottság, a kapcsolódott elmeállapot általában nem mindennapi, minden pillanat kicsit más, bármennyire is szeretnénk, hogy legyen valami kívülről látható, megfogható dolog, ami állandó, amibe kapaszkodni lehet. Az én tapasztalatom szerint nem úgy működik, hogy van egy pont, és mostantól aztán úgy lesz. :) Soha nem lehet tudni, mi lesz, olyan egyszerűen nincs. Nincsen tökély-pont, csak a jelen és azon kívül elképzelések. Lehet  mániákusan akarni ezt a pontot, talán reménnyel tölt el, megtart a fantázia-világunkban, azokban a képekben a fejünkben, amiken már semmi  - elképzelünk szerinti - rossz nem létezik. Vagy legalábbis meg lehet pihenni, meg sínen vagyunk, meg minden tökéletes vagy minimum annak tudjuk látni. Valójában biztonságot szeretnénk, az érzést, hogy minden "tökéletes"; az elképzelésünknek megfelelő. A valóság vagy univerzum vagy Isten vagy élet, olyan kedves és támogató, hogy mindig megmutatja, amikor ezektől az előre vetített képektől függünk. Ebben garantáltan biztonságot találhatunk; akkor is az lesz, ami van, akár akarjuk akár nem. Amikor pedig nem állunk ellen ennek, még jól is érezhetjük magunkat. :-) (Az önvizsgálat és az egész blog a hogyan-ról szól. :))



Létezik  a fejünkben ez a tökéletesség-kép. A kép arról, hogy jobb lehetne, mint amilyen most. Hosszú évekre belebonyolódunk az effajta gondolkodásmódba. Ezt tanultuk meg; mindig kell valami cél, jövőkép, ami arról szól, hogy jobbak legyünk, enélkül lebénulnánk. Legalábbis ez az elképzelésünk. Állandóan ott az a kép, még akkor is, amikor terápiát, önismeretet, önvizsgálatot kezdünk, csodás váltások és változások érnek, de még mindig hiányzik valami. A fókusz még mindig a képen van, a kép nem teljes. Hm. Egy képtől a fejünkben, hogyan érezhetnénk teljességet? Mégis ezt hisszük, ettől várjuk. A test megmutatja, amikor hiszünk a képnek; megfeszül. Nem végtelenül fárasztó már ezek után a képek után futni elszalasztva a pillanatban levést? Amiben az igazi teljesség megmutatja magát. Nagyon sok energiát követel.

Általában mindenről van egy képünk; hogy milyen a tökéletes test, milyen a tökéletes életmód. Tökéletes család, párkapcsolat, tökéletes munkahely, hivatás. Tökéletes otthon, tökéletes napirend, ahogyan elképzeljük. Tökéletes, tökéletes, tökéletes, "még nem jó, többet kell tennünk, tőlünk függ", és megfeszülünk, belegebedünk, hogy elérjük. Ezek vagyunk mi. Tökéletes-identitás-mánia. Tagadjuk bizonyos részeinket és ez fáj, akár észrevesszük, akár nem. Ez a tökély-kép legtöbbször egész más, mint ami éppen van. Amikor a dolgok mégis a képnek megfelelően sikerülnek, nagyon örülünk, még büszkék is vagyunk, azt gondoljuk, jól csináltuk. :-) Ám ha nem megy, mindig ott van az elégedetlenség érzése. Elrontottuk, felbukkan a kép, hogy máshogy lehetett volna. Meg aztán, ott az állandó félelem, hogy mi van, ha rajtunk kívül álló okokból nem sikerül teljesíteni az elképzeléseket. Valójában az egész független tőlünk; vagy a képhez hasonló történik, vagy nem, ettől még megtehetünk mindent, amit tudunk, mert az jó érzés. A végeredmény azonban az életre van bízva. Ha rábízzuk magunkat erre a nagyobb erőre, az mindig nyitottsággal és nyugodtsággal jár. Úgysem tehetünk mást. :-)
A másik félelem, hogy a pillanatban a dolgok elfogadásának eredménye semmittevés volna, megint csak egy elképzelés. Én nem így tapasztalom; az elfogadás ereje meglepően aktív. Érdekes az is, hogy a természetet, a gyerekeinket - egy darabig legalábbis - képesek vagyunk úgy elfogadni, ahogy van, gyönyörködünk a szépségükben. Pedig a réten a fűszálak nem egyformák, és a virágok sem egymásra merőleges nőnek, a gyerekek pedig ártatlanul tökéletlenek, mégis feltétel nélkül szeretjük őket egy darabig. Az, ahogyan magunkat látjuk, vajon miért áll olyan messze a valóságtól? Miért folytatjuk még mindig az elvárások tengerében őrlődő stresszes életmódot? Amikor ismerjük magunkat a képektől függetlenül, az egyszerűen csodálatos adomány, véget vet a képek uralta világnak, gyerekként még ez a természetes. Most sem vagyunk másmilyenek mint évekkel ezelőtt, csak elhittük, hogy felnőttünk és ez szigorral és kötöttségekkel jár.

Nekem is itt van egy kép. Amikor eluralt tegnap a tehetetlenség, ömlött a fejemből a sok gondolat, hogy ezt nem akarom, már máshogy kéne lennie, nekem már nem kéne ezt érezni, hisz annyi mindent tettem már, jobban kéne lennem. :) Nem láttam meg egyből, mit akar mutatni ez az érzés. Legalább tíz éve vágyom rá, hogy szabadon áramoljak és azt tegyem, amit szeretek. Ez idő alatt azt csináltam, amit csak tudtam, de nem ismertem fel, mindig jobbat, más akartam. Igazi ön-erőszakolás. Mindig ott volt a de; majd ha jobban leszek, ott volt a kép, hogy én még nem vagyok tökéletes, alkalmas. És sorra néztem, ahogy emberek számomra nem tökéletesen teszik azt, amit szeretnek vagy amit én is szeretnék. Az én képemnek nem feleltek meg és mégis jól érezték magukat. :-) Nem értettem és feszültséget éreztem.
De a valóság olyan egyszerű. Egyszerűen tökéletes. Ő az Úr, nem lehet irányítani. Ebben igazi békére lelek. Ott van a kép, gondolat, a test megfeszül, mindez teljes biztonságban; van levegő, a szoba padlója megtart. (vagy a talaj, bárhol vagyunk is) Az érzés meg akar tanítani, hogy mi maradt, milyen rémálom torlaszolja el az utat ahhoz, hogy észrevegyem a csodát. Minden jót akar, értem létezik, éppen nem az elképzeléseimnek megfelelően. Pont arra jó, hogy felismerjem önmagam a képeken túl.
A képek pedig nem tűnnek el, hogyan tűnhetnének, irányíthatatlanok, már ott is vannak, nem lehet nem gondolni valamire. A valóság viszont fontosabb, kedvesebb, békésebb, mint a képek, olyankor a kép mulatságosnak tűnik. Semmit nem jelent, egy kép, nem több.

Ezek a képek néha nagyon picit hasonlítanak a valósághoz, érzésre mindenképpen. Erről egy élmény jut eszembe, amikor egyik este, a kétségbeesés teljesen eluralt, nagyjából négy évvel ezelőtt. Nem volt laptopom, kikapcsolták a telefonomat és egyedül voltam az albérletemben. Csak én voltam ott, nem számíthattam semmi másra. Feladtam, valami felébredt bennem és lefeküdtem az ágyra azzal a gondolattal, hogy hagyom, hadd uralkodjon el rajtam; megnézem mi történik, nincs más út, nincs hová, kihez menekülni. Ismertem a belső utazás módszerét, aminek a lényege, hogy hagyjuk az érzéseket jönni, megengedjük nekik, hogy teljes teret kapjanak, olyankor elmúlnak, és végül béke lesz úrrá rajtunk. Olyan mély volt ez a megengedés, hogy két órán keresztül csak figyeltem. Jöttek az érzetek, én csak alázattal néztem, a testem rázkódott, majd alábbhagyott, megint felerősödött a pánik, majd újra eltűnt. Felbukkant közben két emlékkép is, amivel az érzések össze voltak kapcsolódva. Néha megálltam és kértem, hadd tapasztaljam meg, amit lehet. Két óra eltelt és még mindig nyitottan vártam, hogy mi van még jelen és egyszer csak átfordult az egész boldogságba. Nevetni kezdtem, az idő lelassult és én feketeséget láttam a csukott szememen keresztül, bár égett a villany. Ez az öröm eluralkodott rajtam, hallottam a hangomat kívülről, ahogy kacag. Nem éreztem a testem. Akkor nem volt test, csak fekete, mély öröm.
Aztán hirtelen megjelentek az én gondolatai és visszatértem. Annyira kellett pisilnem, hogy fájt, pedig a két óra alatt, semmit nem éreztem ebből. Ez az élmény csak néhány kép visszanézve, nem fontos. Megmutatta, hogy minden legmélyén semmi nincs, abból a rémálomból legalábbis, amit megélünk. Hónapokig hatott rám ez a két óra. Utána rengeteg történet uralt el és írta felül ezeket az élményeket. Össze sem tudnám írni hány nagyszerű, hasonló élményem volt az úton magam felé, akár egy héttel ezelőtt is. Mégsem jött semmilyen tökéletes biztonságot nyújtó pont, élmény, amire vártam sokáig. Még mindig felbukkan a kép és nem tehetek semmit, csak annyit, hogy vele vagyok, érzem és megértem. Az elfogadás magától jön, a mély megértéssel. A kétségbeesés pedig visszatérhet valahányszor csak emlékeztetnie kell rá, hogy elfelejtettem valamit. Azt, hogy ki is vagyok és mi van minden gondolat és érzés mögött. 

Azért írtam ezeket le, hogy elmondjam, hová vezethet az őszinte magam felé fordulás, befelé figyelés, az önvizsgálat, ahogy én értelmezem. A szenvedés a kapu önmagunk felé, de ezt csak felfedezni lehet, és bármelyik pillanat megfelelő rá.  Érdemes kipróbálni. :-)

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése