május 29, 2014

A szabadságról..

Olyan érdekes, mély fordulatok értek az utóbbi hetekben, hogy minden napom arról szólt, hogy mi jön még, amit fel tudok fedezni, megélni, amitől jó irányba változik a hozzáállásom magamhoz és a világhoz. Ennek örömére vállaltam egy kis önkénteskedést a BKI-nak, - van egy videó feliratozás projektjük; minden videó alá felkerül az angol felirat, így könnyebb lesz lefordítani - angolul feliratoztam öt videót és ezekből az egyik ismét eszméletlenül mélyen hatott rám. Az a "jó van úgy, ahogy van, nincs mire várni" élményt fogott meg. Az élet egy felfedezés, bármit is csinálok és a félelmek másik oldalán nevetés van. :-) Az önkénteskedésnek mindig megvan a gyümölcse, amitől nem érzem úgy, hogy bármit ingyen csinálok. Terveim szerint minden videóra magyar felirat is kerül, így sokkal könnyebb fordítani, hogy nem kell időzíteni is, hanem csak átírni az angol változatot.

Amiről igazából írni szeretnék, az a tehetetlenség vagy depresszió és ennek szétbomlása. Több, mint húsz éve krónikusan lehangolt, depresszív állapotokban éltem az életem, nem sok motivációt éreztem bármire, legalábbis a hétköznapokban. Olyan jó ezt leírni, bevallani magamnak, az után, hogy sokáig igyekeztem titkolni, de a titkok megkeserítik az életet. Én így tapasztaltam. Néha voltak jobb napjaim, de általában elzárkóztam mindentől és mindenkitől, amitől és akitől csak tudtam, hogy ne kelljen létezni, mert az élet túl sok feszültséggel járt. Az elmúlt tíz évben voltak jobb időszakaim, amikor valami nagy erő megmozdult bennem és változásokat éltem meg, de a lehangoltság, tehetetlenség visszajött, újra és újra. Az utóbbi hetek önvizsgálatai olyan mélyre hatoltak, hogy szépen fokozatosan fény gyúlt ott, ahol eddig ismeretlen sötétség tanyázott. 

Minden a szeretethez vezetett, minden hiányérzet, félelem, fájdalom abból eredt, hogy azt hittem, el vagyok különülve a szeretettől, hogy nem vagyok kapcsolódva a másikhoz, magamhoz, a testemhez, a dolgokhoz. A képzelt kapcsolódás hiánya okozta azt a hiányérzetet, hogy bármi rosszul működik, valami nincs meg itt és most, valaminek máshogy kellene lennie, mint ahogy van. Ami van, az nem az, mint amit elképzelek, még akkor sem, amikor valaki éppen ordibál velem, vagy ismeretlen erejű rossz érzés kerít hatalmába. Az ember és az érzés is jóbarát. Az élet minden nap dobja a lehetőségeket, hogy leteszteljem, mi maradt még, amiről rosszat hiszek. Néhány napja minden önvizsgálat után nevetés és együttérzés keveréke uralkodik el rajtam. Mulatságosnak tűnik az a történet, hogy észrevétlenül megpróbáltam elválasztani magam a másiktól képzeletben és tulajdonképpen magamtól is, attól a gyönyörű élménytől, hogy kapcsolódva vagyok. Ehhez nem szükséges még beszélnem sem a másikkal vagy bárkivel, hiszen végső soron a róluk szóló képekkel, történettel kerülök kapcsolatba. És a képekkel való kapcsolatom meghatározza az igazi kapcsolataimat is. 

A négy kérdés utáni megfordításoknál megint új élmény ért; nevettem és semmi bűntudat nem merült fel bennem, magamat is ártatlannak láttam. És megnéztem azokat, akikre feszültem előtte és kivétel nélkül kapcsolódást éreztem. Aztán mindig jött egy helyzet, amiben a feszültség jelzett, hogy megint rémálomban képzelgek, megvizsgáltam és mintha valami váltás történt volna bennem hirtelen, utána megint tisztán láttam. És megéltem azt is, hogy egyedül, magamért, az épelméjűségért képes vagyok tenni, egyáltalán nem vagyok tehetetlen, sem áldozat, csak amikor elhiszem a történetet, ami magától keletkezett bennem. 

A motivációm pedig egyre erősebb abban, hogy megtaláljam az igazságot, felfedezzem, ami ismeretlen, amitől elválasztanak a gondolataim. Az igazság mindig meglep, mindig új, hihetetlenül egyszerű, semmi erőszak nincs benne és valami végtelen bizalmat áraszt. Amikor meglátom, hogy akiről azt hittem elnyom, csupán szeret és félt és a természetünk egyáltalán nem különbözik, én sem tudom nem szeretni. Minél többet önvizsgálok, annál kiterjedtebb az egész, annál valódibb, mélyebb. Vannak témák, amik eleinte nehezen mennek, sok év áldozatiságával szembenézni, de a nehézség új értelmet nyert. Megkérdezem magamtól, hogy valóban nehéz e és nevetni kezdek. Bármi gondolat merül fel, el lehet csípni azt és meglátni, hogy nem igaz. A tenni vágyás és kíváncsiság eluralkodott rajtam, ami óriási váltás ahhoz képest, aminek ismertem magam korábban.

Minden váltásban és változásnak megélt élményemben van egy közös pont. A közös pont, hogy a megoldás itt van végig velem; a nyitottság és az őszinteség. Mindegy az idő és a helyszín, ez mindig elérhető, bármikor el lehet kezdeni őszintének lenni. Ez a közös pont nem valami birtokolható dolog, ez a szabadság hívása. Ez a szabadság legalább annyira nyitott a feszültségre, mint a boldogságra. Olyan nyitott vagyok, hogy feszült legyek újra, mert izgatottság kerít hatalmába, hogy mit nem fedeztem fel még. Ha pedig nincs semmi feszültség, az meg önmagában csodás. Nincs tökéletes, kész, nincs olyan hely, ahol minden jó, legalábbis úgy, ahogy azt elképzeltem. Az a hely itt van, nem máshol, a fájdalmas képzelgés, a téves önazonosítás közepében, ami mindig szenvedéssel jár, mégpedig azért, hogy megmutassa a hazugságokat. A fájdalomnak megélt élmény sem különül el semmitől, jóbarát, felhívás az önvizsgálatra.

Az elmém végig azt mondja, miközben írok; valami hiányzik, ez így nem jó, nem igazi, ezért néhány percre elcsendesedem. A csend után visszaolvasva az eddigi soraimat pedig megint itt a váltás, eltűnt a hiányérzet. Ezért jó talán írni, még akkor is, ha a szavak nem tudják kifejezni az élményeket, fel tudják azokat eleveníteni. Régebben, csak akkor írtam, ha nagyon békésnek éreztem magam és lebegtem. Most pedig csak írom, ami jön, mert szeretem ezt az ajándékot megadni magamnak. Amikor csak tudok odafigyelek rá, mit mond az elmém, mert nem tudok elfordulni tőle, annyira szeretem. És ezen semmilyen gondolat nem tud változtatni.

2 megjegyzés:

  1. Mmmmm....Zsuzsim, köszönöm az őszinteséged! Mint mindig :) <3 <3

    VálaszTörlés
  2. Igazán nincs mit :) nem mindig, de mindig :D <3

    VálaszTörlés