március 27, 2014

Adni, kérni és kapni

Mióta novemberben kiléptem újfent a komfort zónámból és kiköltöztem Angliába, rengeteg fantasztikus, ugyanakkor sokkoló dolog történt velem és bennem. Mikor úgy tűnik, nincs talaj a lábam alatt, mert az olyan alap dolgok, - mint meleg otthon, egészséges étel, meleg víz - bizonytalanná válnak, elvesznek valahol a térben (:D) és átmenetileg nincs mit tenni, ezek a helyzetek elég mély elfogadást igényelnek. Nagyon nagy ajándék rejtőzik bennük. A fűtés nélküli szoba, konyha híján, meleg víz nélküli fürdőszobával, igazi tanító tud lenni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem borultam ki és nem akartam hazamenni többször is és hogy nem örülök határtalanul, hogy nemrég ez a helyzet jobbra fordult. Enélkül a tapasztalat nélkül azonban, a mostani bérelt szobában, ami komfortos, csendes, nagy, meleg és tiszta, valószínűleg zavarna a folt a szőnyegen. :-)


Annyi mindenem van. Az elmém ugyanakkor vég nélkül képes keresgélni, ami hiányzik; nincs saját lakásom, meg ami benne foglaltatna, nincs autóm, még jogsim sem, pénzem inkább mínuszban. És mégis, annyi mindent kapok nap mint nap, amit nem is veszek észre, ami már itt van, hogy azt még hosszabb idő volna felsorolni.
Amikor kapok, azoktól, akik közel állnak hozzám, általában nem észlelem, hogy milyen nagy dolog ez, természetesnek tűnik, hisz más is kap, még ennél jóval többet is. Ám amikor nincs viszonyítási alap, hanem csak a semmi, na ahhoz képest bármi rengetegnek tűnik. Kipróbálok egy gyakorlatot; minden este összeírom, hogy mit kaptam aznap. A mai listámba pedig az alábbi dolog első helyre lépett.

A mai napi tanításom ugyanis ráébresztett, hogy mennyire gazdag vagyok és nincs szükségem többre, mint ami itt van. Délelőtt kiderült, hogy valószínűleg lesz munkám itt, így adhatok végre azoknak, akik támogattak az elmúlt hónapokban. Ez már több, mint amire számítottam. :) Nem utolsó sorban pedig, így igénybe vehetek olyan segítséget, amiről ábrándoztam az elmúlt két hónapban, de nem engedhettem meg magamnak. A skype csodájának köszönhetően, bárki segítségét igénybe vehetem a világban, illetve itt is vannak Angliában Byron Katie-nél végzett segítők, akiknek ez a hivatásuk, hogy emberekkel dolgoznak a négy kérdéssel.

Szóval, kinyílt az elmém nemzetközi kapcsolódásokra az önismereti világban és ebbe a kinyílásba beleesett az a vágy, hogy jó volna elmenni a School-ba júliusban. Ez Katie kilenc napos elvonulása, és nagyon sokba kerül. Össze sem tudnám gyűjteni addigra a pénzt rá, de nem akartam sietni, ugyanis minden évben megrendezésre kerül. Gondoltam, hogy ha ott a helyem, lesz rá pénz. Egy barátnőm viszont felhívta a figyelmemet, hogy adott a lehetőség ösztöndíj formájában támogatást kérni tőlük. Beindult az agyam, talán mégis lehetséges idén, de jó volna... és ma, amikor megtudtam a jó hírt a munkalehetőségről, az is kiderült,  hogy elutasították a kérelmemet.
Az elmúlt napokban, amíg vártam a válaszra, már ezernyi dolog futott rajtam végig, hogy "nekem ott a helyem, ki más ha én nem, muszáj, sosem lesz rá pénzem, hisz munkát keresnem is nehéz, nemhogy találnom, sosem mertem vágyni semmire igazán és ebben megtaláltam a helyem, nekem ez KELL"! stb. És közben egyfajta izgatottság is itt volt, hogy alig várom, hogy megtudjam, vajon mi lesz ebből. Mit mutat erről az élet, ami mindig jobban tudja nálam, hogy épp mire van szükségem.

Amikor elolvastam az elutasító választ, először sírtam. A visszautasítás fájdalma és története itt volt, ezt korábban is éreztem. Egész életem egy nagy visszautasításként éltem, igazából meg sem mertem próbálni egy csomó dolgot, nehogy elutasítsanak. Elmenekültem szinte mindenből, nehogy átéljem a nemleges válasz élményét.
Ennyire elutasítottam magam. Nem vettem figyelembe az igényeimet, vágyaimat, elnyomtam őket. Féltem kérni és kapni. Amikor támogatást kértem a videó fordításokra, minden értesítő sms-en, amit a banktól kaptam a támogatásokról, olyan üzenetek kíséretében, hogy pénz=szeretet, percekig zokogtam. Alig bírtam befogadni a segítséget és ugyanakkor a végletekig meghatott. Adni is emiatt féltem általában. Hogy nem kell a segítségem.
Hogy mit jelent a "nem" válasz a kis elmémnek; "Nem kellek, nem vagyok különleges, nem engem választanak, kitaszítanak, nem fogadnak be, nem tartozom sehova, nem vagyok elég jó." Ehh. Milyen mélységekig képes elmenni az elme a tengernyi magyarázatával egy egyszerű válasz miatt. Lehet, hogy rengeteget vívódnak, kinek tudnak adni, lehet, hogy úgy látták, nincs szükségem rá, mert erős vagyok egyedül is, kitartó, vagy lesz rá pénzem. Ezek fel sem merülnek, amikor az elutasítás története eluralkodik rajtam.

A sírás után vártam és figyeltem, mert tudtam, hogy a segítség bennem van, saját magam számára. Megint olyat tanulhatok és fedezhetek fel, amire nem számítottam és amit csak ilyen formában kaphatok, az "elutasítással". Miután írtam egy köszönőlevelet nekik és finoman kértem, hogy gondolják újra :) még mélyebbre mentem. És most tényleg hálát érzek, hogy egyáltalán vannak. Mennyi ingyen anyagot tesznek fel a weblapukra, amikből én rengeteget profitáltam a saját életemben is. És ráadásul, a barátnőm részt vehet a School-ban, a szálláson és ellátásán kívül nem kell fizetnie többet.

Azt is észrevettem, mennyire figyelmen kívül hagytam, hogy ragaszkodni kezdtem az egészhez. Fontossá vált számomra, hogy ott legyek, fontosabbá, mint a valóság, mint a lelki békém. A szabadságomat tettem függővé tőle. Most viszont olyan szabadságot érzek, hogy megtudtam a választ és ezt leírhatom.
És mert ráébredtem arra is, hogy én akarok adni. Ez mekkora szabadság! Mert annyi mindenem van, annyi érték van bennem, amit nem veszek észre. Arra van/volt szükségem, hogy felfedezzem ezeket az értékeket, ehhez nem kell sehova elvonulnom, itt van nap mint nap, együtt élek velük. Csak rejtegetem, nehogy visszautasítás érjen. Eddig csak kapni akartam, még ha féltem is, mert "én mennyit szenvedtem már! Nekem jár!" A jó öreg áldozat identitás. Annyira tisztelem most, hogy előjön és próbálja megmutatni, hogy ki nem vagyok.

Adni. Rájöttem, hogy sokkal tartozom. Főként magamnak és a világomnak azzal, hogy adok. Hogy észreveszem azt a rengeteg mindent, ami van itt, és adok belőle. Adom magamat, amit én is kaptam és minél többször adok, annál több lesz belőle. Egy embernek pedig mindig adhatok, mert tudom, hogy elfogadja. Saját magamnak. Már az adás szándékával is kapok, a felajánlással és az odafigyeléssel. Tartozom magamnak és hajlandóságot érzek rá, hogy fizessem a számlát. A magam örömére, amíg örömet okoz. Igazán sokat adni csak a bőség felismeréséből lehet. Kötelességből, muszájból döcögve működik, stresszel jár. Szabadságból és szeretetből adni azonban, csodák születhetnek.

Hallottam egy mondatot pár éve Tollétől, ami hasonlóan szól; Ha azt hiszed, hogy valamiből kevés van, kezdd el adni és meglátod, hogy mennyi van belőle. Ezek most talán csak szavak, mégis jó volt leírni őket. Hálát, izgatottságot és békét érzek egyszerre. Határtalan kíváncsiságot észlelek magamban arra, hogy újra és újra felfedezzem, mennyi minden van, amiből adhatok.

4 megjegyzés:

  1. Nem ismerlek, de köszönöm szépen ezt a bejegyzést, nekem már sokat adtál. :-)

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm és szívesen :) Itt a virtuális térben előfordul az ismeretlen ismerős ;-)

    VálaszTörlés
  3. Nagyon sokat segítesz nekem is ,köszönöm ! :)

    VálaszTörlés